A Debreceni Irodalmi Napok egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eseménye az Alföld-díjak átadása. Idén erre november 6-án a programsorozat szervezésében oroszlánrészt vállaló és a rendezvények nagy részének helyt adó Méliusz Juhász Péter Központi Könyvtár nagyelőadójában került sor.
Az estet Szirák Péter, az Alföld folyóirat főszerkesztője, a Debreceni Irodalmi Napok kurátora a díj történetének rövid ismertetésével nyitotta meg – Versányszky Ildikó hegedűjátéka és Juhász Árpád Markó Béla Hátrahagyott ars poetica című versének elszavalása után. Mint azt a főszerkesztőtől megtudtuk, az Alföld irodalmi folyóirat szerkesztősége már az 1960-as évektől adott kiemelkedő íróinak, költőinek, irodalomkritikusainak és képzőművészeinek különböző elnevezéssel minőségi jutalmakat. Ez a gesztus az 1970-es évektől kötődik a Debreceni Irodalmi Napokhoz.
A kitüntetés maihoz hasonló szisztémája az 1978-ban alakult új szerkesztőbizottság tevékenységéhez köthető.
Ezt 1993-tól nevezik Alföld–díjnak, melynek fő támogatója az időközben megalakult Alföld Alapítvány egyik szponzora, Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata. Az elmúlt évekhez hasonlóan a szerény pénzjutalom mellé a szerzők E. Lakatos Aranka szobrászművész emlékplakettjét is megkapják. A szerkesztőség tagjai ragaszkodnak ahhoz, hogy a díj meritokratikus, tehát érdemhez, teljesítményhez kötött legyen. Az idei a negyvenegyedik alkalom, amikor sor kerül az átadására.
A szerkesztőség döntése alapján 2018-ban a díjban Hansági Ágnes irodalomtörténész, Valastyán Tamás filozófiatörténész, esszéista, valamint Vörös István költő, író, műfordító részesült.
A díjátadás „forgatókönyve” alapján: mielőtt átvenné a díjat, a folyóirat szerkesztőinek egyike laudálja a kitüntetettet. Hansági Ágnes irodalomtörténészt Lapis József méltatta. A szerkesztő egy, fiatal kutatóként megélt, személyes „őstapasztalatát” osztotta meg a hallgatósággal az irodalomtörténésszel kapcsolatban: amikor Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című kötetével kapcsolatban már minden lehetséges és fellelhető szakirodalmat végigolvasott, s úgy vélte, nála van a bölcsek köve ezzel a klasszikus művel kapcsolatban, találkozott Hansági Ágnes Az Ixion szindróma – Identitás és kánon a romantikában és a modernségben című kötetével, s benne azzal a Márai-tanulmánnyal, amelyből azt érezte:
Hansági úgy olvasta a regényt, ahogy ő szerette volna, s ahogy előtte eddig senki sem tette.
Ez a meghatározó élmény azonban minden azóta megismert Hansági-szöveg olvasásakor feltör belőle, aminek alapvetően három, az irodalomtörténész „működési mechanizmusát” meghatározó összetevője van. Elsőként az, hogy Hansági Ágnesnél a tárgyválasztás széles körével lehet találkozni: a klasszikus irodalmi szerzők, mint amilyen például Kemény Zsigmond, az irodalmi modernségek nagyjai, például Babits Mihály és József Attila, továbbá Esterházy Péter is foglalkoztatják a kutatót.
Lett légyen az próza vagy vers, Hansági minden műnemhez és műfajhoz érzékenyen nyúl.
Másodszor – hangsúlyozta laudációjában Lapis – az irodalomtörténész nem önmagukban szemléli a szövegeket, hanem széleskörű kulturális s akár gazdasági beágyazottságukban is. Harmadrészt pedig a fentiekkel kapcsolatos mondandóját világos vonalvezetéssel tárja olvasója elé, a megértésre és a megértetésre törekvés szándékával írja tanulmányait.
Valastyán Tamást a díja átvétele előtt Herczeg Ákos laudálta. A szerkesztő a filozófiatörténész munkásságával kapcsolatban kiemelte: ha az ő szövegeit olvassuk, mélyen meggyőződhetünk róla, hogy a filozófiai stúdium korántsem önkörükben mozgó, életidegen szövegek olvasását jelenti, hanem olyanokat, amelyek, ha szépirodalmi szövegre vonatkoztatják őket, felforgató élményt képesek nyújtani, s önértésünkhöz is épp e releváns élmény miatt járulnak hozzá jelentős mértékben. Ami azért is fontos, mert, ahogyan arra Valastyán A keresés ritmusa című kötetében rámutat: „mindannyian saját magunk olvasói vagyunk.” Az olvasás tehát „önmagunkkal folytatott végtelen beszélgetésként” is felfogható, mégis, ha Valastyán munkáival találkozunk – hangsúlyozta Herczeg Ákos –, a szakszerűség mellett a soha meg nem tagadott szenvedélyes olvasó attitűdje tárul elénk. Azé az elemzőé, akit folyamatosan, huszonöt éve a keresés izgalma tart mozgásban, s ezzel a kíváncsisággal fordul oda például Szijj Ferenc, Kemény István vagy a talán legnagyobb kedvenc, Borbély Szilárd életművének egy-egy darabjához.
Valastyán szövegei esetén tehát kereső kíváncsisággal vegyített, jó értelemben vett és tudományosan megalapozott „olvasói szöszmötölésnek” lehetünk tanúi.
A harmadik díjazottat, Vörös Istvánt Áfra János méltatta laudációjában. A szintén lírikus Áfra nem térhetett ki a költő Só, kenyér című debütáló kötetében fellelhető Csak körbe, körbe című szövege s a benne foglalt radikális állítás elől, mely szerint „Minden vers: hazugság.” Persze – tudtuk meg a laudáció ezt követő rövid verselemző részéből – mindezt meglehetősen ironikus hangvételben közli velünk a költő, ami azért nyilvánvaló, mert ő az a lírikus, aki ilyetén állításai mellett vagy ezek ellenére éli az irodalmat, mindent alávetve annak. Szerteágazó irodalmi ténykedése egyik fontos összetevője, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen immár másfél évtizede, Lackfi Jánossal karöltve kreatív írást oktat, s rendszeresen tart a versírás melletti másik fő tevékenységéről, a fordításról is kurzusokat.
Vörös műfordításai olyannyira meghatározóak, hogy azt már a hazáján kívül is elismerték, Vladimír Holan verseinek magyarításáért Premia Bohemica-díjban részesült.
A tanítás és a fordítás mellett lapszerkesztőként is aktívan tevékenykedik: a Vigilia és a Pannon Tükör szépirodalmi rovatát vezeti jelenleg. A költő tehát fáradhatatlanul teszi a dolgát, mégpedig Tandori Dezsőhöz fogható termékenységgel. S nem csak a versírás terén. Hiszen ír szépprózát, drámát, de verses regényt is, mint amilyen a Heidegger, a postahivatalnok, vagy kritikagyűjteményt, például Lakatlan szigetek már nincsenek címmel. Ám Áfra, ha rá gondol, elsősorban költőként gondol rá. Sőt, poeta doctusként, amelyet, mint rá illő, jól megérdemelt titulust, nemrég az Alföld folyóirat hasábjain is újra bizonyított, A koszorú és árnyéka című szonettkoszorújával.
A díjátadást nem más, mint az egyik Vörös István-költemény, A gondolások éneke elszavalása vezette át a kitüntetettekkel folytatott kerekasztal-beszélgetésbe. A diskurzust idén Fodor Péter, a folyóirat tanulmányrovat-vezetője irányította, és az első kérdése a díjátadás előtt elhangzott, Margócsy István-, illetve Guld Ádám-előadásra és a Szirák Péter vezette, Kukorelly Endre, Bódi Katalin és Sepsi László részvételével lezajlott kerekasztal-beszélgetésre vonatkozott. Hansági Ágnes a korábban elhangzottakból két mondatot emelt ki: egyfelől Kukorelly Endrének azt az állítását, hogy a kultuszhoz mindig kell némi lelkesedés az adott életmű iránt, illetve Margócsy Istvánnak a lokalitásra vonatkozó kijelentését, mely szerint ahhoz, hogy egy életművet, egy szerzőt kultiváljunk, ez is fontos összetevőként értékelhető.
Hansági Ágnes a maga részéről mind a lelkesedés, mind pedig a lokalitás szót legszívesebben szeretetként aposztrofálná.
Ennek indokaként saját tapasztalatait hozta fel: Jókai-kutatásai miatt sokat jár Balatonfüredre, ahol azt veszi észre, hogy olyanok is szeretik a szerzőt, akik soha nem olvastak tőle semmit. Mégis van az ott lakóknak némi bevonódottságuk a Jókai-életműbe, és ez a szeretettel függ össze.
Vörös István ehhez azt tette hozzá, hogy az irodalom szeretete rendkívül fontos, és ő mind a mai napi képes lelkesedni különböző művekért – régiekért és újakért egyaránt. Ez a lelkesedése a műfordításaiban is megnyilvánul, például, amikor Holan verseit ülteti át magyar nyelvre.
A csehek Holan iránti lelkesedésének köszönhető, hogy Vöröst mint fordítót Prágában, akár akarja, akár nem, „kézről kézre” adják.
Ezen a ponton azonban hozzátette: bár a lelkesedés benne és a csehekben azonos Holan iránt, hazájában Holant „nehéz” költőnek tartják, miközben a magyar befogadóknak ez a „nehézség” nem tűnik fel. Lehet, hogy azért – tette hozzá némi öniróniával Vörös –, mert valamit a fordítása közben nagyon nem veszünk belőle észre…
Valastyán Tamás szintén némi malíciával, a saját „kultusza” felől közelítette meg a kérdést.
Számára ugyanis a díjátadóhoz kötődő, az esten elhangzott laudáció és Valastyán szavak feloldhatatlan oximoront képeznek, sehogy sem értelmezhetők együtt, a kultusz és a kultúra kifejezések viszont épp ellenkezőleg viselkednek: kiazmust lehet felfedezni közöttük. Már csak az a kérdés, hogy a köztük lévő kapocs milyen irányú: a kultusztól haladunk a kultúra felé, vagy fordítva. Van olyan tudós, aki szerint ha ez az irány, akkor haladásról beszélhetünk, ha viszont fordított, akkor az maga a hanyatlás. Valastyánt mindebből mindig is az érdekelte, hogy hogyan is viszonyulnak a szerzők a konvenciókhoz. Ezért (is) foglalkozott/foglalkozik rengeteget Borbély Szilárd életművével, aki minden egyes írásában képes volt a konvencióhoz invenciózusan nyúlni. Ki tudta fordítani, el tudta mozdítani, s így elevenné tudta tenni.
Fodor Péter következő felvetése a kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek mindegyikére jellemző kétirányú olvasás fontosságára kérdezett rá.
Arra, a jelenlévők miért tartják lényegesnek, hogy a múltat a jelen felől, a jelent pedig a múltat ismerve olvassuk, azaz egyszerre tartsuk szem előtt például Jókai és Esterházy életművét, s azt „összeolvasva” értelmezzük. Valastyán Tamás erre a görög filozófiát hozta fel példaként. Mint mondta, érdekes módon Platón A lakoma című művét a mai napig élvezettel olvassák a hallgatói. Ez nagy öröm számára, s arra mutat rá, hogy a legfontosabb az, hogy a kétirányú olvasásból egyfelől az élményszerűséget ki tudja oktatóként és befogadóként is emelni, másfelől feszültségben tudja tartani mind a maga, mind pedig a hallgatói számára az olvasás élményét. Hansági Ágnes – ha már Fodor Péter konkrétan utalt Jókaira és Esterházyra – a válaszában ebbe „kapaszkodott bele”. A két szerző között ugyanis rengeteg korrespondencia van, s élmény felfedezni például azt, ahogyan Esterházy tudatosan használja fel akár Jókai, akár más íróelődje szövegeit.
Egyáltalán: ha valaki kétfelől olvas, nagyon izgalmas megtapasztalni, hogy bizonyos motívumok hogyan élnek tovább, hogyan változnak a szövegek közötti térben.
Fodor Péter Vörös Istvánt végül arról kérdezte, hogy a kreatív írás oktatójaként mit tanult az elmúlt másfél évtized alatt. A díjazott egyfelől hangsúlyozta, azt mindenképp megtanulta, hogy nem szégyen az irodalommal mint szakmával foglalkozni, másfelől pedig azt, hogy a tehetség mindenkiben ott lehet, csak ki kell tudni bontakoztatni. Nagyon fontos tapasztalat ebből a szempontból: az, hogy valaki anyanyelvi szinten beszél egy nyelvet, még nem jelenti, hogy írni is tud rajta. Ez sokszor nagy felismerés a hallgatói számára, még ha nem is mindig egyszerű szembenézni vele. Ugyanakkor a mai fiatalok körében azt veszi észre, hogy a legnehezebb a belső késztetést „megtanítani” nekik. Azt, hogy bármit, amit csinálnak, azt kedvvel, hévvel tegyék.
A megható, ugyanakkor a kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek frappáns válaszai miatt szórakoztató díjátadóestet Versánszky Ildikó hegedűjátéka zárta.
Alföld-díjasok estje, Méliusz Juhász Péter Központi Könyvtár, Debrecen, 2018. november 6.
A fotókat Szirák Sára készítette.